"Mert valahogy minden összáll, az Isten mindent jól csinál..."

Egyfolytában ez jár a fejemben... Ma jöttem haza, és a buszmegállóban az újépítésű házakra sütött a nap. Csak a legfelső emeletre, gondoltam - igazán szép lehet ott most a nappaliban lenni... aztán az jutott eszembe, hogy D. nemsokára vesz maja egy ilyen lakást, ahol együtt napfürdőzhetnek majd Sz-el az ilyen gyönyörű téli délutánokon... és már sírtam is...

Leszálltam a buszról, találkoztam a szemben lakó nénivel. Nem tudom a nevét, csak azt, hogy a gondnok bácsi felesége. Kutyát sétáltatott.

Ráköszöntem:

- Csókolom!

- Szia! - mosolyog. Pár másodperc szünet. - Lefogytál!

Mosolygok én is.

- Igen, egy kicsit.

- Szerelmes vagy?

Elnevettem magam.

- Igen. Csókolom! - és bejöttem a kapun...

Szeretek hazajönni. Mindig olyan mintha nagyon messziről jönnék, és nagyon régóta nem lettem volna itthon. Palacsinta illat volt a lakásban. Anyu jó kedvű, megyünk sétálni. Ma esett le az első var a sebéről, alatta már igazán szép. Tényleg csak olyan, mintha megégette volna, de szép, gyógyult... nemsokára minden olyan lesz mint régen. Talán sosem lesz olyan semmi sem mint régen.