Az egész dolog úgy van, úgy általában, hogy bajom van magammal. nem kicsit. főként. meg hogy ma azért is sírtam, mert egy olyan dolgot sem tudtam felsorolni, amiért engem szeretni lehet. már majdnem 15 éves színvonal nem?
Leszámítva, hogy rosszabb napokon el vagyok keseredve a hajam, a kilóim, az orrom és egyéb külsőségek miatt is, leszámítva a mocskosul félrecsúszott életemet, amiért ráadásul senkit sem hibáztathatok, magam szúrtam el, és most hiába vesznek körül jó emberek, egyszerűen nem szabadulok ebből. beleragadtam, és ha néha is is másznék, a kulimász akkor is rajtam marad.
ha nem hallgatok senkire 18 évesen, és megcsinálom a kutyakozmetikus sulit, abból a pénzből amit az egyetemre elcsesztem a semmiért, csak azért, hogy lenézzenek, hogy "na még ezt sem volt képes megcsinálni". szóval abból már ragyogó kis kozmetikám lehetne, lassan 9 éve.
ja, és azokon a napsütéses napokon, amikor egy kicsit is szépnek, és boldognak érzem magam mi történik?
azt mondja az anyukám, hogy "látod? te mindig jól tanultál, azt hittük viszed valamire, az öcséd meg nem, és erre tessék..."
és ezért bőgök azt hiszem jó pár napja.
és ezért nincs már kedvem felhívni és meglátogatni.
és nem kívánhatom neki, hogy ismerje meg igazán az öcsémet, mert beleszakadna a szíve. és még ezek után sem kívánhatom neki ezt...
Utolsó kommentek