most az van, hogy tejeskávé mézzel. hátha édesebb lesz. meg hogy kéne évértékelőt is írni, de nem tudok. meg nem is írhatok. így írok a pocsék hetemről, meg arról, hogy Macskabagoly jobban van sokkal, sőt tegnap mikor beszéltem vele, mondtam, hogy meglátogatom jövő héten, és erre azt mondta, hogy jó. kis karácsonyi mécsesek gyúltak a szívemben. annyira várom már, hogy lássam! (jó ez a mézes tejeskávé)
talán amiről írni akartam már régóta, az, hogy néha nagyon rosszul gondolok/értékelek dolgokat. leginkább hajlamos vagyok az embereket kategorizálni, sőt túlértékelni. Berakom a fejemben egy dobozba őket, és nehéz hogy átkerüljenek egy másik dobozba. és persze elvárom, hogy rólam ne ítélkezzen senki (teszem hozzá) mert én sem ítélkezek. max annyival vagyok intelligensebb mint a kolléganőim, hogy a véleményemet nem teszem szóvá úton-útfélen. de ettől még zavar, hogy ítélek, mert mire föl?
a másik a túlértékelés. valamiért ez gyerekkorból jöhet nálam, Csernusnak biztos bejönne a téma. gyerekkoromban szüleim arra neveltek, hogy a tanárnak mindig igaza van. persze én annak az időszaknak a határán nőttem fel, amikor ez valóban így volt, és utána meg már nem így volt. na de érthető amit akarok mondani. (csak kissé zaklatott vagyok, mert kurvára nem erről akarnék írni, de így jár a kirakatblogger) szóval hogy én elhittem gimiben, hogy az ofő az jó, és ő tud mindent, és igazságos. Aztán amikor kijelentette, hogy aláásom az oszályközösséget (egy szürke egér voltam gimiben semmi más), fogalmam sincs mivel bántottam meg, vagy mivel váltottam ezt ki belőle. Eltanácsolt párhuzamos osztályba. de az túl megalázó volt. (az más kérdés, hogy drogosok és mindenféle "életművészek" kerültek ki a gondoskodása nyomán az osztályból) aztán a másik gimiben láttam már, hogy a tanár is csak ember, akinek ugyan feladata lenne, de ebben a változó világban valahogy nem arra koncentrálnak. láttam amint megrángatja a 18 éves osztálytársnőmet az igazgatónő, mert az segíteni akart egyik vak srácnak, hogy ne menjen neki az oszlopnak, majd kijelentette: úgyis mindig nekimegy...
szóval valahogy azért nem irtották ki belőlem azt, hogy felmagasztaljak embereket. most is vannak az életemben. nem tudom miért pont az a pár ember. csak éppen érdekel a véleményük és számít is. de mindennél mélyebben meg tudnak bántani, hogy ha igazságtalanok velem.
Valamiért élt bennem még egy kép (pár hónapja már szertefoszlott), hogy a főnököknek az a dolguk, hogy igazságosak legyenek. nem leülni a beosztottakkal, és smúzolni, meg haverkodni. ettől elszállhat a tisztelet. de nem is úgy ahogy nálunk csinálják. néha úgy érzem mintha állatok lennénk. most pl kijelentették, hogy senki nem mehet szabadságra. az emberek 98%-a felhördül (joggal) a már hetek óta kikért szabik miatt. csak én érzem úgy, hogy ez a szám jóval kisebb lenne, ha összehívnának minket, és annyit mondanának, hogy "elnézést, nem végeztek időben a gépek. nem tudjuk mindenkinek kiadni a szabadságokat" vagy ez olyan nagyon nehéz???
ezt nem tanítják az egyetemen? vagy nem járnak ezek az emberek olyan továbbképzésre, hogy megtalálják a közös hangot a beoszottakkal?
érdekes. én jól kijövök a beoszottaimmal. pedig ez semmi, majdnem egy szinten is vagyunk. de mégis emberi hangot ütök meg velük, ismerem a "légyszíves" és a "köszönöm" szavakat.
szóval a főnökök sem igazságosak, amit csak azért nem értek, mert ebben a rohadt pénz körül forgó világban nekik egy fillérjükbe sem kerülne, nem csökkenne a tekintélyük, de az emberek más szemmel néznének rájuk, és talán könnyebben nyelnének le dolgokat. lehet, hogy nekik EZ ESZÜKBE SEM JUT????
Utolsó kommentek