lassan semmivé foszlok, csak emlékek maradnak, de azt is lemossa az ablakról a hó. és már csak az üresség marad a szobában, ahol egykor mosolyok voltak és vidámság.
már nem is kell a vidámság. nem is kell a mosoly. valahogy a valóság mindig olyan kiábrándító. mint az is, hogy ha a szemedbe mondják a hibáidat. vagy ha kinevetnek a hátad mögött.
olyan jó lenne kézben tartani mindig a dolgokat. csak az a baj, hogy mások is ezt szeretnék, és ettől nehéz, mert nem egyeznek a célok.
elvesztem valahol. és el vagyok keseredve. ez az önsajnálat fog tönkretenni, ki kéne mászni belőle, csak nincs erőm, és nem fogja senki sem a kezem, hogy kihúzzon.
ma azt mondták nekem, hogy "egy két éjszakára biztos jó leszel valakinek". ez igazán fájt. mert az élet nem az egy két éjszakáról szól. vagyis nem csak azokról. talán már elmúlt belőlem valami, bár még fiatalnak érzem magam ehhez. talán még nem kéne ennyire elkeseredni.
valójában meg kéne érteni, hogy tényleg én irányítom az egészet, legalábbis ami rám vonatkozik, és akkor rájöhetnék, hogy tényleg nem kell magam sajnálni.
az biztos, hogy ha vége lesz K-val, akkor nem akarok szeretni. senkit nem akarok magamhoz közel engedni, és minden eszközzel ellene leszek.
minden jó után csak a szenvedés van. és én meg még hajlamos is vagyok rá pluszban.
és a jó mindig elmúlik. amióta eszemet tudom ezek a dolgok elmúlnak. mindegy, hogy miről van szó, hogy a kutyáról akivel együtt nőttem fel, a nagypapámról, vagy szerelmekről amikről kiderül utólag, hogy nem is azok. szerelmekről amikről kiderül, hogy azok voltak, de érdemtelenül. minden ami jó, annak vége van. sosem ringathatjuk bele magunkat abba a hitbe, hogy ez így marad. mert nem marad.
a hétvégén találkoztam lányokkal. aki 14 éve hagyja magát, hogy verje a barátnője, akivel erőszakoskodott az apja, aki elvesztette autóbalesetben a szerelmét, aki lemondott a drogról egy szerelem miatt, akit kihasználnak, megaláznak, és mégis tűrnek. éveken át. életen át.
nekem ez nem kell.
ezt elhatároztam.
Utolsó kommentek