Nos hát. Ha van olyan, hogy boldogság az életben ami ugyebár pillanatok erejéig tart csak, akkor vannak boldogtalan pillanatok is. Függetlenül a fennálló állapotoktól.
Éjjel a Kiss Tibivel álmodtam. Valami nagyon kellemeset zenélt, egy szál gitárral. Lucával a kezemben próbáltam közelebb jutni hozzá, valamiféle várban voltunk. Szűk folyosók, és meredek lépcsők voltak. De mindenhol hallottam a gitárját. Mikorra megtaláltam már nem zenélt. Tudtam, hogy ez az ő vára. Azt mondta mennie kell. Én persze mentem vele. Megláttam a barackfáit. Elmondtam neki, hogy nekem is volt egy barackfám. Álmomban visszaemlékeztem rá. Tele volt a fa rohadt gyümölccsel, és mikor ketté szedtem egyet hemzsegtek benne a kukacok és egyéb férgek.
Hát ilyenek történnek velem mostanában. Kicsit fáj, de ez van. Elveszteni valakit fájdalmas. Elveszteni valakit úgy, hogy az illúziója meg vannak, hogy ő el sem ment... nos az még fájdalmasabb. Elveszteni valakit úgy, hogy tudod rád sem gondol többet... vagy elveszteni valakit aki már előtte elvesztette önmagát. Talán nem is olyan fájó. Ha tudod hogy a személyisége már teljesen más. Ezt az új embert nem is fáj annyira elveszíteni. De a régi. Az pokolian sajog.
Önző.
Vagyok.
Most nincs senki akinek elmondhatnám mi fáj. Aki adna tanácsot, vagy legalább csak meghallgatna.
Fontosak a barátok.
És nélkülük olyan vagyok mint egy vár védelem és szövetségesek nélkül. Erős ugyan, de a támadásokat egyedül nehezebb kivédeni.
Nem okolok senkit a történtekért.
Körülöttem omlottak a falak, a szövetségesek leléptek. Csak magam maradtam.
Meg a kislányom:-)
Ma reggel az időjárás szerint talajmenti köd volt. Nagyot dobbant a szívem: VÉGRE! Jön az ősz. Az imádott őszöm. Az esőkkel meg a nyúlós-nyálas napokkal, a forró csokival és a forralt borral. Persze még messze van, csak meglebegtette előttem. Már várom.
Utolsó kommentek