békesség. mindenhol és mindenkiben.
megyek az utcán, sötét van már és hideg. fogalmam sincs, hogy mennyi az idő, nem is számít már. csak a lépteim koppannak a kövön. abban az utcában megyek, ahol még a fák összeérnek két oldalról, gyönyörű fasor. az én "hazám" mindig az a kis utca volt. az egyik ház udvarán nőtt két jegenyefa. meséket, álmokat szőttem köréjük gyerekkoromban. azt gondoltam, ha felmásznék rájuk, belátnám az egész világot. biztonságot nyújtottak. furcsa, hogy a házunkkal szemben álló sötét, szürke gyárépület, mely - most már látom - magasabb volt azoknál, és melynek a tetején egyszer fent is voltam, nos... sosem gondoltam róla ilyeneket.
szóval koppannak a lépteim. görcs van a vállamban. néha erőfeszítésbe kerül, hogy leengedjem a vállam, és lazítsak, de nem megy. és sokszor összeszorított fogsorral ébredek.
mindenki meg mondja ki vagyok. mindenki meg mondja mit csináljak.
látszik a leheletem. a mögöttem levő házban (a gumicentírozós bácsi lakott ott régen, és volt egy kutyája, amiről azt hittem, hogy sakál) felugat egy kutya. nem az a bácsi lakik már ott, és a kutya sem ugyanaz. jéghideg a levegő amit beszívok. félmosolyra húzódik a szám, ahogy hallom, hogy a kaffogása vonyítássá szelídül... ez vagyok én. mit tudnak ők rólam.
haragszom az egyetlen barátnőmre, haragszom életem párjára, haragszom mindenre és mindenkire. haragszom a világra, mert megváltozott. hol vannak már azok a telek? 10 éve. mikor nem ilyen ijedt nyavalygós latyakos tél volt. mikor hajadonfőtt, kiszakított térdű farmerben, három kapucnis pulcsiban, sál és kesztyű nélkül, azt hittem meg fogom váltani a világot.
frászt.
hol a világmegváltó belőlem?
ma vettem egy üveg bort. a magam örömére, és tudom, hogy nem is fogok sokat inni, talán csak egy pohárral.
gyűlölöm az emlékeimet ezzel kapcsolatban. minden ami fáj és ami szenvedést okozott, az alkohollal kapcsolatos. a szüleimmel, a nagynénémmel, Hugival... és Vele is.
nem tudok úgy venni egy üveg bort, hogy eltöltsek egyedül egy kellemes estét, hogy ne jussanak ezek eszembe. hogy csalódnom kellett ezekben az emberekben, persze mondhatnánk, hogy akaraterő az egész. vagy hogy olyan volt az életük, hogy szükségük volt rá.
mikor nekem olyan volt az életem, kiírtam magamból. már fele olyan jól sem írok. negyedannyira sem. mikor nekem olyan volt az életem, nem ettem, nem léteztem, nem ÉLTEM. csak léteztem. de sosem jutott volna eszembe inni egyedül EZÉRT.
megfogadtam valamit, amit azt hiszem nem lesz könnyű betartani. nehéz valamivel kapcsolatban fogadalmat tenni, amiből csak egy van az embernek a világon. amiből egy van, azt nagyon meg kell becsülni. mert amíg van, addig minden jó. de ha eltűnik az életedből örökre, akkor fogod tudni mi az amit elvesztettél. milyen közhely. mi?
Sz-el nem beszélek. nem tudom mióta, nem tudom megmondani. leírtam neki egy levélben, hogy képtelen vagyok addig élni amíg ő jelen van az életemben. azt hiszem megértette. nem hív, nem ír. sokkal jobban vagyok. felszabadultan érzem magam. és azt hiszem van már élet, amit érdemes folytatni. K. talán abban a szerencsés helyzetben van, hogy ha megértette mindazt amit mondtam, hogy megismerhet milyen vagyok mikor nem beteg a szívem. Ha még nem bántottuk egymást annyit, ha még képesek leszünk rá.
hazaérek. szerettem a gesztenyefát is, amin átsütött az utacai lámpa fénye a szomszéd előtt. de már kivágták. mérgesek voltunk Hugival. fel is akartuk jelenteni őket. csak azért vágták ki, hogy kocsibeállót építsenek.
elfogyott a pohárból a bor.
szép álmokat.
Utolsó kommentek