Olvasom ezredszer is újra a kommentet, s olvasom a leveleit, egymás után... én nem tudom mi történt, igaz-e ez... s ha igaz, vajon visszaír-e a kommentező a neki küldött emailemre... És olvasom újra a leveleit, a sorait... szerelmes levelek... s habár már a telefonszám csere elején megírtam, valahogy így: nem akarlak hitegetni, nagyon szeretnék veled találkozni, de csak baráti alapon... s azt hittem jó lesz, ha válaszolok a leveleire, mert annyi humor és kedvesség volt bennük. talán én rontottam el... s most, amikor végetért egy gyönyörű hétvége, itt ülök a gépem előtt, s szánalmas módon üvöltöm az éterbe ezeket a sorokat, a bőgésen már túl vagyok, s nem tudom megérteni mi is történt... Eszter a fejében játszott le mindent... a szavaimat, a tetteimet, a meg nem történt dolgokat, mint a találkozás... s hiába kértem, hogy találkozzunk, ő nemet mondott mindig. S most, ha kiderül, hogy mindez igaz (jaj bárcsak ne lenne, bárcsak valaki viccelne velem... még nevetnék is rajta esküszöm, csak derülne ki), s Ő meghal... nos az én lelkemen ez örökre rajta marad... én hibásnak érzem magam, sem szóval sem tettel nem bíztattam esküszöm, de nem akarok most egy darabig ide jönni, sem írni, sem olvasni...