... mikor azt mondod, szeretlek, hogy érted???

szétrobbanok.

düh.

tehetetlenség.

én úgy érzem MINDENT megteszek.

feladom a makacsságom.

feladom.

mindent.

érte.

és ő mégis.

újra és újra.

félek, hogy vége lesz.

szeretem.

belehalok.

mint abba, hogy szombat éjjel a szemembe üvöltötték mondták, hogy egy senki vagyok. egy nulla. és KI mondta. az számít igazán. de már nem számít semmi.

talán a barátságok nem is tartanak örökké...

talán sosem leszek anya.

talán terhes vagyok.

talán az aki ott lent... az már nem is szeret.

talán ő ilyen, és ezt kell elfogadnom, hogy azzal lehessek akire mindig is vártam.

talán Ő sosem fog megérteni... nem fogja tudni, hogy ez igazi szerelem. mert Ő másképp ÉL.

azt mondta én nem. nem élek.

meg hogy panaszkodok a fáradtságra a 12 óra után.

meg hogy egy senki vagyok.

éjjelente azóta ezzel álmodom.

lökdös, üvölt velem. hogy egy senki vagyok.

azt mondta... azóta. azóta nem vagyok semmi, csak egy árnyék.

valahogy érzem. én is.

persze nem ilyen durván.

csak hogy akkor meghalt valami bennem, és azóta nem sikerült újraéleszteni.

de már túl vagyok ezeken a dolgokon. már szánalmasnak tartom őt. de nem haragszom. de ha elém állna, elhajtanám a fenébe.

mégis.

akkor valami meghalt.

basszameg.

mit tegyek?

és Ő... miért bántott most ezzel?

"szeretnélek megérteni téged. amikor azt mondod, szeretlek, azt hogy érted? annyira máshova asszociálunk mi ketten. komolyan azt gondolom, néha tévedtem. látod, hogy itt vagyok, és mit is akarhatok? hogy adjál egy kis tejet.

amit kilefetyelhetek..."