mondhatnám, hogy csodás estém volt, de azért ez így nem igaz. a múltkor vásárolt buddhista könyvek egyikében olvastam, hogy amint szembenézünk a félelmeinkkel, azok már nem is lesznek félelmek. szembe kell velük menni és kész.

persze arra nem számítottam, hogy ilyen érzelmeket vált ki belőlem.

fogtam magam, vonatra ültem, és lementem hozzájuk. Kiskékszemű a nyakamba ugrott, a Nej meg lejött az emeletről. köszöntünk egymásnak, megvacsoráztunk. iszonyúan féltem, remegtem, és az egész helyzetet nagyon bizarrnak tartottam.

Az érvek amiket ofafele felsorakoztattam, azok nem engedték, hogy elmeneküljek.

Például hogy mindannyian Kiskékszemű érdekeit kell, hogy nézzük. És attól, mert hazaköltözött a Nej, attól még nem változott semmi sem köztünk.

Ha megkért volna, elmegyek. de nem kért.

És egy fél óra múlva, már olyan szánalmat éreztem. el is mondtam Kékszeműnek, aki azt mondta, azért ne sajnáljam már, mert hogy otthagyta őt a nő egyedül a tűzifa vásárlásra, és most meg hazajön három hét után egy fillér nélkül, és begyújt a fával. tudom, hogy valahol igaza van. mert mindenki pénzből él, és neki most nagyon meg kell gondolnia, hogy mire költsön és mennyit...

de azért kértem, hogy ne bántsa, ne szóljon be neki. egyszerűen képtelen vagyok rá, hogy ne érezzek vele együtt mint nőtársammal, de közben utálom magam ezért.

hamar lefeküdtem aludni, a fiúk még sokáig fent voltak. és egészen tűrhetően aludtam...