milyen nagy szám volt régen az emlékkönyv. kiváncsi vagyok, hol az enyém. tudom hogy nézett ki. ilen színes volt, még viaszt is csorgattam rá, hogy egyedibb legyen. emlékszem szinte az összes bejegyzésre.
Vik azt írta, hogy én tudok a legjobban szeretni a világon. pedig hol voltunk akkor még a világtól...
talán ez a baj velem. hogy nagyon szeretek.
anyu szerint túl nagy a szívem, és túl sok mindenkit engedek be. szerintem ezzel nincs is baj addig amíg el nem kezdenek bántani akiket naiv módon beengedtél.
ettől persze nem tartom magam életrevalónak. pedig a Marika azt mondta egyszer, hogy én a jég hátán is meg fogok élni. azt hittem ez azt jelenti, hogy minden szituban megállom a helyem. de szerintem most nem ezt jelenti. élek. létezek csak. céltalanul. és minek a jég hátán megélni, ha nincs ott semmi, csak hideg és sötétség?
akkor inkább hulljon az ember be a jeges tengerbe, és lelje ott a halálát.
beengedtem az elmúlt évek során sok mindenkit a szívembe. tudom jól, hogy hiba volt. törődtem velük, pátyolgattam őket, mintha tyúkanyó lennék, közben meg gyerek maradtam, és nekem kellett volna támogatás.
K. mellett felnőttem. megtudtam mi az élet. ha nem lett volna mellettem a családom, akkor elveszek, és ki tudja hol lennék most.
ő azt mondta, hogy stigma. hogy beleég a bőrödbe, és sosem szabadulhatsz meg tőle. én meg erre azt mondom, hogy nincsenek olyan stigmák, amik örökre belénk égnek. emlékek. maximum emlékek maradnak.
és mikor a telefonban a szememre vetette, hogy szerelmes lettem Kékszeműbe...!!! mintha szégyent kéne éreznem azért, mert szerelmes lettem!!!! TUDOM ... TUDOM jól mit lehet benne szeretni. de a szerelem elmúlt belőlem K. iránt. és ő a legrosszabbkor csalt meg, és a lehető legnagyobb szarban hagyott egyedül. és ezek után ne sajnáltassa magát, és ne vesse az én szememre, ha jön az életembe egy ilyen jó ember, és én beleszeretek. miért ne tehetném?
azért, mert a társadalom megvet érte? hát istenem. ez olyan dolog, hogy nem lehet mindenkinek megfelelni. valakinek azért nem tetszem, mert okosabb vagyok nála, van akinek azért mert butább, van akinek azért mert kövér vagyok, vagy azért mert egy lány kezét fogom a buszon, mert egy gyárban dolgozok, vagy mert éppen szoknya van rajtam, vagy meglöktem véletlenül a buszon, vagy mert a kerékpársávban merek biciklizni.
vagy csak mert beleszerettem valakibe, akivel látok jövőt.
és nem én tehetek róla, hogy neki van egy másik élete. amit részben felad miattam. mert azt hiszem szeret ő is. és nem akarom, hogy fájjon a feleségének, sem a fiának. mert ők is az élete részei, és azok is maradnak. nem vagyok gonosz.
de elég volt. elég volt azokból akik belőlem akarnak táplálkozni, akik tőlem várnak vígasztalást.
azt hallottam, hogy a "legjobb" barátnőm azt nehezményezte, hogy én nem álltam mellette, mikor az anyukája kórházban volt. igazságtalannak tartom. felhívtam napjában többször is. megkérdeztem mindig mi van az anyukájával, aki ugyan ki nem állhat engem.
én évek óta várom, hogy megbocsásson nekem, hogy egyszer majd szeressen, de ő már nem fog soha, és ez is fáj. én sosem akartam rosszat a lányának, mert ő volt a legjobb barátnőm. miért akartam volna neki rosszat? belőlem nem múlt el sem a tisztelet, sem a szeretet irányába, de látom már, hiába. őt is hiába engedtem be a szívembe.
egy kicsit azt vártam ettől az elköltözéstől, hogy majd sokat leszek egyedül, és talán kicsit elengedek embereket. persze nem teljesen. nem is akarnám. de akik soha, fel sem hívnak, vagy csak megcsörgetnek, ha akarnak valamit, azoktól mit várjak?
akik elmondják, hogy milyen szar az életük, és sokadjára vígasztalom őket, hogy a hullámvölgyek után hegyek jönnek? tudom. én is most felfele tartok. de attól még nem vagyok sem pszihológus, sem varázsló, hogy megoldjam a gondjaikat. és ettől még nem arról van szó, hogy nem érdekel. meghallgatom persze.
Danával is szeretném megszakítani a kapcsolatot. egyfolytában ilyeneket ír, hogy mi az amit ő nem tudott megadni nekem a 3 hónap alatt, amit Kékszeműtől megkapok? leírtam neki egyszerűen, hogy szerelmes vagyok Kékszeműbe, és ennyi. Danának pár hét után megmondtam, hogy nem vagyok szerelmes belé. amint éreztem, megmondtam. tudtam, hogy nem hazudhatok, mert tisztába kell lennie a dolgokkal. és most, ennyi idővel a szakítás után, még mindig ő is azt vágja a fejemhez, hogy szerelmes lettem.
mintha ez bűn lenne.
úgy érzem elpazarolom a figyelmemet, és ezért nem jut időm azokra akik igazán fontosak. ezért veszítettem el Hugit is. nem tudom visszakapom-e. de most szeretnék tőle külön lenni, holott nagyon hiányzik. reggeltől estig csak ő jár a fejemben, hogy mit csinálhat, és valahol azt remélem, hogy felhív majd, de tudom, hogy nem fog. annál ő sokkal makacsabb teremtés.
mennem kéne aludni, de annyi minden kavarog bennem.
félek a holnapi naptól. félek az elkövetkezendő napoktól.
félek attól, hogy azt mondja, hogy mégis Erikát választja, félek attól, hogy a fia sosem fog megkedvelni, hogy elveszítem a varázsomat a szemében, hogy nem leszek jó az ágyban, hogy nem fogom semmire sem vinni az életben, hogy a szüleim nem lesznek rám büszkék, hogy nem leszek jó szülő, hogy a barátaim elhagynak. félek attól, hogy megöregszem egyedül, és másokra fogok szorulni. ettől nagyon félek. azt szeretném, ha úgy halnék meg egyszer, hogy csendben elalszom, vagy valami szörnyű nagy viharban a tengeren, és sosem kerülnék elő. Istenem add nekem, hogy ne legyek beteg, és ne kelljen évekig másokhoz kötve "élnem"...
Utolsó kommentek