egy darabig izgalmas a költözés. először Erzsébeten laktam, ami egy álom albérlet volt, ahogy kell, napsütés, kiskert, akkor kezdtem csak ráérezni az ízére. aztán jött a Déri Miksában levő albi, azt sem tudtuk hova legyünk a nagy szerelemtől meg a boldogságtól abban a rózsaszín nappaliban, melyre valami fura oknál fogva szürke kutyatappancsokat festettek, a konyha akkora volt, hogy Gréta sem fért be, volt, hogy nyolcan ugráltunk a galérián, és a hálószoba szürke volt, ahol Sz. megkérte a kezem...
nagy ugrással ott termettünk a Tabánban, igazi nagypolgári lakás, a környék meseszép volt, az erkélyről meg kilátás a Várra (ezzel lehetett dicsekedni meg minden). mikor vége lett Sz-el, lépni kellett, így kerültem a Lehel térre, ahol maradtam is a seggemen másfél évig. majd megint más okok miatt innen is lépni kellett, és most vagyok ahol vagyok, egy olyan albiban, ahol nem szoktam ott aludni, mert nem is érzem magam otthon benne, csak néha hazamegyek ruhákért, meg mosni. de nem adom fel, mert az azt jelentené, hogy ki vagyok szolgáltatva, és a saját megnyugtatásom céljából megfelel nagyon is nekem hogy ott van havi 25 ezerért.
aztán most nézegetek, keresgélek, de valahogy úgy érzem, hogy marhára belefáradtam, hogy semmi kedvem már hozzá, hogy keresgéljek, hogy alkalmazkodjak, hogy pakoljak bőröndbe be, bőröndből ki, hogy megint az egész family azon rágódjon, hogy jaj a Zsuzsika megint költözik.
persze már mennék inkább sajátba, az lenne az igazán vicces, de hát ne gondoljuk már, hogy Magyarországon 26 évesen 8 év majdnem folyamatos munkaviszonnyal esélyem van BÁRMIFÉLE LAKÁSRA!!
persze ha férjhez mennék és szülnék, úgy egyből más lenne a leányzó fekvése. de ezért nem leszek inkább hetero. jó nekem buzinak lenni otthontalanul.
Utolsó kommentek