valahogy mindig csak ugyanarra a pontra jutok vissza, és nem történik semmi, ami változtatna ezen, minden csupa erőlködés. és ezt már nagyon unom. szerettem a szívbajt hozni a rokonaimra és a barátaimra, a különböző ötleteimmel, hát most ez remélem igazán nagyot fog szólni, egyedül a Nagymámat féltem, hogy mit szól majd hozzá, őt ha tehetném vinném magammal...
és nagyon fura mennyire vágyom az egyedüllétre, holott az ember retteg a magánytól, társas lények vagyunk vagy mifene. legutoljára 18 voltam mikor valamit egyedül csináltam, nagyon rosszul bírtam az önkéntes száműzetést Németországba, persze ha tudtam volna, hogy át-szák a fejem, akkor még élvezhettem volna az ott töltött időt. azóta mindenhez volt párom, partnerem, barátom. ezt most egyedül kell megcsinálnom.
nem akarok az az ember lenni aki vagyok, úgy érzem tele vagyok szeméttel, és nem a szelektív félével, hanem olyan nem újrahasznosítható koszos, műanyag szatyor-félével.
és most már az sem igaz, hogy az akarok lenni, ami akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok, mert ilyen sosem akartam lenni...
nem akarom megmenteni a Földet, csak magamat, a lelkemet kicsit rendbe hozni, utána jöhet a Föld...:-)
Utolsó kommentek