éreztétek már, hogy innen nincs tovább? hogy elakadtok egy ponton, és vége. sehova nincs lépés, mert mögöttem bezárult az ajtó, és az utak innen a végtelenbe vezetnek, nem látom a végüket, és esélyem sincs rálépni ezért egyikre sem.

ma volt az az este, amikor beszéltek a fejemmel. és tudom, és értem. és más nem ezt csinálná. más el sem jutott volna idáig.

azt mondták nem szeret.

én meg azt hittem igen.

de ha szeretne, nem akarna Vele lenni. és innen már értem is.

valahogy olyan érzésem van, hogy senki nem akar velem lenni.

valahogy még sör kéne, és sírni sírni sírni...

elmondták százszor, ezerszer, többször is, részegen is.

mondja meg valaki, hogy lehet elengedni a felelősségérzetet, és minden szó nélkül, csak elküldeni? csak azt mondani, hogy menj... képtelen vagyok.

azt akarom, hogy biztonságban legyen, hogy mindig legyen mit ennie, és meleg takarója, hogy szeressék, és vigye az életben valamire.

de az kevés, ha én akarom.

neki is akarnia kell.

csak nem engem választott arra, hogy ezeket megvalósítsa.

megértem.

tudom mi a szerelem.

egyszer éreztem már.

de soha többet nem akarom.

most még szinte szarabb.

mert akkor én lebegtem két világ között, nekem voltak támaszaim, gyökereim.

de neki nincs.

és rosszul döntött.

remélem vigyázni fog rá nagyon... mert ha nem, kick box ide vagy oda, beverem a képét.