mindenképpen jó zenét játszanak...

"Csak egy pillanatra, hasonlítunk magunkra."

volt valamelyik nap egy pillanat, de tényleg csak az volt. mikor úgy éreztem megint én vagyok. a régi én. az az igazi, aki már nagyon régen nem vagyok. most csak hajtós vagyok, idegeskedős, rágódós, gyomorfájós, aggódós, felnőttes, pénzhajszoló, merev, rosszkedvű... de régen tudtam élvezni az életet. és ez most nem a Sz-el töltött idő... ez még jóval előtte volt. mikor nem számított semmi, csak sebességet akartam, sodró folyókat, tiszta, harapnivaló levegőt, a fák susogását, őrült éjszakákat. és feltettem a Huginak a kérdést a múltkor: tényleg ennyire nehezünkre esik már? nem tudom mi volt, csak éppen nagyon öregnek éreztem magam. szeretnék kevésbé felelősségteljes lenni. szeretnék még nem törődni az álmossággal, a fáradtságnak a szemébe nevetni, és inni még egy kávét. csak szeretnék megint önmagam lenni. hol vesztettem el? miért történt? most úgy érzem, át tudnám úszni az egész tavat, és nem csak pár métert...