Mindenki boldog akar lenni. Talán ez a legfontosabb az életben. Legalábbis az olyanoknak mint én. Ismerem milyen érzés. És ismerem azt is, milyen UTÁNA lebegni az életben, mintha kívülről szemlélnél mindent, amik történnek veled, nem tudod átélni teljes valójukban, mert nincs meg az egyensúly. Mert hiányzik valami, valaki. Akivel feltöltődsz, akivel kikapcsolódsz. Akivel könnyű együtt venni az akadályokat, akiért BÁMIT megtennél. Akiért leszállsz a villamosról akkor is, ha zuhog az eső, hogy fagyit vegyél neki, mert otthon fekszik és nincs jól. Meg ilyen dolgok. Úgy érzem, már nem kell együtt lennünk K-val. És ez nagyon fáj. Folyton csak bántjuk egymást, és ez így már nem jó. Elbeszélünk egymás mellett, és nem értjük mit mond a másik. Nagyon JÓ is lehetett volna. De jobb lesz így...

"Hol én emellek téged, hol te emelsz engem. Ha lent vagyok, le kell szállnod értem. Hiába jutottál följebb, egyedül nem mehetsz tovább. Fél-lelket nem fogad be a szellem világ. És mivel lenti világok, a lélek pokolkörei vonzanak is bennünket, és minden gyötrelmünk ellenére szeretünk ott lenni - a párkapcsolat mind a mai napig a létező legnagyobb emberi dráma. Örök küzdelem, marakodás, elhárítás, egymás vádolása, fölemelése és lehúzása."

/Müller Péter/