Hmm... végre eljött a mai nap is, megműtötték anyut. Apu reggel felhívott, hogy be kéne vinni hálóinget anyunak, így robogtam is befele. Egész héten nagyon sokat veszekedtünk Zsúval, mondom tegyünk pontot a végére, felhívtam, hogy jöjjön ma este el, aludjon itt aztán holnap beszélgetünk. Hallottam a hangján, hogy nem tetszett neki, de nem értem rá foglalkozni vele. Elkéstem, anyut már bevitték a műtőbe mikorra odaértem, jól kibőgtem magam, aztán leültem egy padra, megpróbáltam aludni egy kicsit, szép napsütéses idő volt, és remélem, hogy néznek hajléktalannak:D majdnem egy órát sikerült is aludni, utána mentem ittam egy kávét, és leültem a műtő előtt, és vártam, hogy történjen valami. Majdnem egy órát ücsörögtem, mikor végre kitolták anyut, már ahogy kitolták meglátott, és integetett, nagyon kis kába volt szegény, majdnem elsírtam magam, annyira örültem, hogy jól van. Aztán pár percre bementem a szobájába, adtam neki puszit, meg mondtam, hogy pihenjen, aztán jöttem haza. Nemsokára indulok be hozzá, már nagyon várom, hogy lássam, hogy tényleg jól van-e.
Amúgy meg Zsúval... nem tudom mi van. Egész héten úgy éreztem, hogy semennyire sem áll mellettem, sőt. Mintha nem is figyelne rám, elfelejti, hogy alszom, és felébreszt, balhézik, hogy ki vagyok kapcsolva, ha alszom, egyik nap nem megy be dolgozni, mert beteg, másnap meg nem kéne neki bemenni, de mégis bemegy. Én nem akartam, hogy vége legyen, de ez így nem lesz jó. Szükségem van valakire, aki mellettem áll, pontosabban a héten NAGYON szükségem lett volna valakire. De ő nem volt rá alkalmas. És ez nagyon fáj. Kezdek megint lejtőn lenni, ami nem jó. Nagyon fáj a szívem.
Utolsó kommentek