Cukorróka blogja

Biztos, hogy lejtő van a lakásban. Gurulok rajta.
Korog a gyomrom, de rosszul vagyok a gondolattól, hogy egyek. Ölelem a Nyenyecet. Szegény már tiszta nedves a könnyeimtől. Időnként felállok a géptől, és körbe-körbe járok. Mindenhol megállok, emlékezek, és sírok.
Biztos, hogy bele fogok őrülni. Miért mondja még mindig, hogy szeret, ha ellök magától? Miért nem mondja az igazat? Annyival könnyebb lenne. Nincs itthon semmi tömény. Jobb lenne.
A sporttáskába el kezdtem bepakolni, annyira rossz szétválogatni a ruháinkat. Ezt viszem, ez marad... Ez az enyém, ez az övé... Nem tudok elmenni. Nem akarok elmenni.
Miért történt ez? Annyira fáj, egy súlyos nehéz kő van a mellkasomon, minden levegővételnél nyomja egyre beljebb a tüdőmet. A gyomrom egy pici gombóc már.
Szeretném, ha minden szervem egyenként és lassan leállna. Olyan jó lenne, csak csendben meghalni. Úgy, hogy nem teszek érte semmit sem, csak elalszom. És kész.

Sz. te lennél akkor is az utolsó gondolatom, az utolsó szó amit mondanék az a te neved lenne...