+ Én elkezdtem felvállalni a szerelmemet. Először otthon, majd a barátoknak, a tágabb rokonságban, legvégül a munkahelyen, az utcán, az ÉLETben.
Simábban ment, mint gondoltam, bár volt példa, hogy évszázados barátnőm édesapja "lebuzizott" Anyuéknak. Hogy miért nem lehetek 100%ig önmagam? Mások miatt, hogy miért nem írom az iwiw-re, hogy kivel is vagyok boldog??? Mert fél, hogy megtudják a munkahelyén... Anyu munkatársa is rákérdezett, hogy "nem vagyok-e leszbikus" az iwiw-es "magamról" rovat alapján, pedig nem írtam semmi extrát...
+ Sz. más, ő már ezer éve tudja, hogy nem a pasikat szereti, de sosem akarta bevallani senkinek sem. Aztán jöttem én, frissiben ébredt leány, és én nem bírtam ki, hogy ne fogjam a kezét, ne simítsam meg az arcát, és olyan életet éljek amit eddig ő... Soha egy percig nem volt kérdés, hogy eltitkoljam-e.
Talán lényemből fakad, hogy nem tudom, képtelen vagyok rá.
+ Ha Sz. elém jön a munkahelyemre, megfogom a kezét, megpuszilom, aki látja, gondol amit akar. Nem állok eléjük, hogy helló, én a nőket szeretem, mert semmi közük hozzá, de ha valaki megkérdezné (amit úgysem fognak), akkor nyíltan válaszolnék.
+ Főnököm soviniszta degradáló leszbikus poénjai a péntekekről Mónival (kolléganőm, és barátnőm is) kapcsolatban... ehhh, "jaj bárcsak közétek szorulnék..." stb. stb. Móni persze tudja mi az ábra, és sosem zavarta, mikor megmutattam a párom fényképét azt kérdezte "igen, és?...", én meg csak néztem:-)
+ Egy ember van csak, akiről nem szeretném, ha tudná. Az én drága egyetlen nagymamám... Szerintem csak kevés nagymama alkalmas ilyen információ befogadására. Képtelen lennék elé állni, és megmondani... Ezért meg szégyellem magam...
Szerelmesnek lenni annyi, mint épp ésszel õrjöngeni.
Ovidius
Utolsó kommentek