érzed a hiányát, az űrt, amit pótolni szeretnél valamivel, de úgy érzed a világon nincs semmi ami ezt pótolhatná. felhívnád, de minek, egyáltalán mit mondanál neki azok után, hogy mindketten kijelentettétek, hogy ez így nem működőképes. ja és persze azon rettegsz, hogy neki ilyen gondolatai nincsenek is. hogy ő már rég túllépett ezen a 15 éven, és igazán semmit sem jelentesz neki, csak egy név vagy a telefonjában. vagy reménykedsz, hogy nem. de minek. itt a bulim előestéje. ma nagyon sokat dolgoztunk. és akár Ő is itt lehetett volna. de nem lesz. szerinte én vagyok az oka, szerintem ő. csak már nem vagyunk olyan fontosak egymásnak, hogy erről beszéljünk. ő azt mondta, én nem beszélgetek vele úgy mint régen, én pedig úgy érzem már nincsenek olyan gondolataim mint régen. már nincs bennem az a világfájdalom ami tizenévesen volt, amikor meghaltam volna, nem érdekelt, én megfogtam a Lada kormányát, amíg ő kortyolt a borból. és aztán fürödtünk és jött a rendőrség, és csak röhögtünk az egészen, meg hogy Ottó a fák mögött sunnyogott a ruháinkkal. ez volt. de már nincs. már nem akarok meghalni. vagyis nem így. úgy képzelem, őszen, és egy ráncos kezet fogva. békésen egy ácsolt verandán. és itt valahogy elmentünk egymás mellett. mert ő még mindig a Ladában halna meg bort kortyolgatva. és szerinte én nem élvezem az életet. mert mások a problémáink, attól még lehettünk volna barátok.
ma egész nap ő járt a fejemben.
Utolsó kommentek