miután az összes nevelési elvem, amit megpróbáltam életem párjával és a gyermekkel kapcsolatban, és az összes kísérlet kudarcba fulladt, találtam egy könyvet, ami új dimenziókat nyitott mind a nevelésben, mind a néhanap kettőnk közt feszülő problémákkal kapcsolatban. a könyv címe: miért hazudik a férfi, miért sír a nő. Az első pár oldal kifejezetten szórakoztató és könnyekig nevettető volt. de aztán később egyre jobban úgy éreztem, hogy rólam írnak. hogy mit rontok el, egészen pontosan a "zsörtölődés" kifejezést használta, és a fejezet végére rosszul voltam magamtól. a következő fejezet a megoldásokat taglalta, melyben az is le volt írva, hogy igen is, egy darabig ki kell bírni, hogy ne pakolásszunk rendetlen családtagjaink után.
példa: múlt héten hétfőn lett szólva a gyermeknek, hogy szombatig takarítsa ki a szobáját. minderre csütörtökig nem került sor, életem párja már elég pipa volt miatta. végül is megcsinálta. a lavór, és a benne levő koszos víz, a papírtörlőkkel, kikerült az emeleti előtérbe, a virágállványra. kedvesem két alkalommal is említette a porontynak, hogy talán ki kellene öntenie. de nem.
a könyvön felbuzdulva fogtam a lavórt, (régen eddigre már rég levittem volna, és kiöntöttem volna, és persze nagyon mérges lennék a gyerekre) és bevittem a szobája közepére, és letettem.
ott van tegnap óta. komolyan, el sem hiszem, még csak MEG SEM KÉRDEZTE, HOGY MIÉRT VAN OTT... csak átlépi...
a cuccai, amiket kértem, hogy tegyen el a földszintről, persze nem kerültek fel, most szépen ott sorakoznak a lépcsőn. óvatosan átlépkedi, mint ha minimum ott lenne a helyük.
persze ez most tűnhet szemétkedésnek a részemről, de az elmúlt hónapok sajnos eléggé megviseltek. mindenki az otthonról "hozott" dolgokkal indul, és abból próbálja a saját életét alakítani. én belecsöppentem egy fél családba, ahol megszokott játékszabályok voltak. elődömnek eszében sem volt szólni semmiért sem, mindent megcsinált a fiúk helyett, amint ez kiderült számomra, és ezért fogalmuk sem volt, hogy én miért vagyok mérges.
nálunk nem ez volt a szokás. igaz, hogy anyám egy mártír, olyan igazi értelemben vett, tud ám szenvedni, meg megjegyzéseket tenni. de azért mi sosem hagytuk a tányérokat evés után az asztalon, és mindig sikerült a ruhákat a szennyes kosárba, és nem mellé dobálni, sosem ettünk az ágyban (de még ezzel sem lenne bajom, ha utána kikerülnének a poharak, tálcák stb. a konyhába). lehet, hogy ezek egyenként apróságoknak tűnnek, de összességében nagyon sok nekem, az a sok sok kis pakolás, mozdulat, együtt több órás munkává fejlődik, ami a főzés-mosogatás-mosás-teregetés-takarítás-állatok ellátása stb. mellett kissé már sok.
már valamivel lazábban fogom fel, mint az elején. igaz, ennek sokszor az az ára, hogy szalad a lakás. de inkább kupi legyen, minthogy rámenjek a dologra.
emlékszem gyerekkoromban sokszor mondtam anyunak, hogy unatkozom. ő meg mondta, hogy mennyire irigykedik rám, hogy tudok unatkozni. most már persze értem őt. a poronty nekem most azzal megy az agyamra, hogy fáradt. és én ugyanúgy a plafonon vagyok ettől, hogy mi a jó istentől fáradt, amikor nem ő dolgozik 12 órát, és utána még megpróbál otthon helytállni. de valahol meg értem, mert én meg ugyebár "unatkoztam":D
Utolsó kommentek