a legrosszabb a tehetetlenség. de komolyan. mintha egy gyerek lenne, közben meg tök felnőtt, és értem is miről beszél, csak hallani nem akarom, hogy nem tud felkelni az ágyból, én meg itt rohadok és indulnék, de nem tehetem, mert bunkóság, meg egyébként is.
simogatni akarom a hasát, mert attól - azt mondta - múlik a fájdalom, és csak elképzelem, hogy ott fekszik egyedül, és nem tudom mi van velem (tudom, szerelem) de könnybe lábad a szemem, hogy nem vagyok vele...
legyen már péntek, ugorjuk át ezt a két napot, mert azt ígérte, hogy akkor elmegyünk orvoshoz. ugye semmi baja nincs???
itt van az illata az orromban...
Utolsó kommentek