Azt álmodtam, hogy templomba mentem. Az egyetlen gondolat ami a fejemben volt, hogy apu mit fog szóni ahhoz, hogy templomba megyek. Az álmoskönyv szerint: Templomba bemenni: egyenesség, vállalása saját ügyeidnek. Kis templomban, kápolnában társaságban, emberek között lenni: meleg családi érzelmek, egy kis sértődékenységgel vegyítve.

Hm. Valahogy sosem volt dolgunk egymással. Kicsi koromban emlékszem, a Nagymamám nagyon vallásos volt. Talán ha kétszer voltam vele templomban... korán elment, bár a betegsége elhúzódott nagyon, úgyhogy talán ahhoz képest későn is. Anyu ápolta otthon. Nehéz évek voltak, és én még túl fiatal ahhoz, hogy megértsem.
Apu mindig is ateista volt. Magában hitt, a két kezében az eszében, és látom mire vitte. Van egy háza, nem új, nem óriási, de az övék... van egy autója, egy felesége akit szeret, két gyereke (na jó, az egyik meleg, de semmi sem lehet tökéletes) és nincs tartozása, és mindig van egy kis félretett pénze. Azt hiszem, hogy megértem, hogy miért nem hisz Istenben. Semmit nem kért soha, de mindent elért amit akart.

Anyunak sem volt nagyon miért hinni. A gyerekkora nem volt éppen felhőtlen, sőt... a nevelőszülei... ahogy emlékszem rájuk. Hétvégente mindig mentünk, s én nagyon nem szerettem ott lenni. És mindig arra gondoltam, hogy anyunak itt kellett felnőnie... valahogy ezért tudtam elviselni ezeket a látogatásokat. Aztán a mama meghalt, és a papa máshova költözött, ott már ritkábban látogattuk... majd el is maradtak. Biztosan meghalt azóta... de anyu nem szólt róla semmit, ha egyáltalán tudja.

Mikor bekerültem a keresztény gimnáziumba, nagyon sok rossz tapasztalatom volt, hogy Isten nevében mi mindent tesznek az emberek. Csúnya dolgokat láttam, és én, a tanuló szégyelltem magam, hogy senki nem tett semmit. Remélem Isten megbünteti majd őket kellőképpen... gonosz vagyok? a következő szösszenet, és akkor ez csak egy a sokból:
Osztályterem, bent van mindenki, az igazgatónő magyaráz valamit az ajtónál. Két vak srác járt az osztályba, egyikük, Ádám elindult kifele, nem volt nála a botja, és A. elindult utána, hogy nehogy nekimenjen az aulában az oszlopnak. Igazgatónő utánanyúlt és a hajánál rántotta vissza a lányt, és azt mondta, úgyis mindig nekimegy, nem kell utána menni... talán egy ilyen történet elég egy napra:((

Legközelebb Istennel akkor kerültünk közelebbi kapcsolatba, mikor összejöttem Tamással, náluk mindig nagy templomozás volt minden ünnepen. Valahogy szerettem. Meg volt a hangulata, szépen felöltöztünk, meghallgattuk a misét. Sőt mikor készültünk az esküvőre, el is jártam egy darabig Újpestre egy paphoz, hogy megkeresztelkedek. Végül nem lett belőle semmi. Nem éreztem azt amit szerintem kellett volna. A hitet. És hazudni meg nem akartam...