"A szerető lényege, benne van a szóban... szerető... szeret. Tehát azért vagy vele, mert szereted. Heti egyszer, kétszer. Bókolsz neki, ajándékot adsz, szeretkezel vele, csak éppen van egy kapcsolatod, amit nem akarsz felrúgni, ilyen-olyan indokból. De az nem ilyen kapcsolat, hogy együtt mentek bevásárolni, és felhív, hogy elmesélje a munkahelyi bajait, vagy éppen napokig nem hív. Ezt barátságnak hívják. De a barátok nem fekszenek le egymással. Ez így nem múködik." (TEszter után szabadon)

Gödöllő. Ma elvágtam a köldökzsinórt. A köldökzsinórt, mely onnan eredt. Sétálam ma abban a gyönyörű városban, az Erzsébet párakon át, egészen addig a helyig, melyet "nem is tudok hol van". Ott megláttam Őt és Grétát. Ő telefonált, Gréta a mezőn szaladgált... kitöröltem a könnyeket a szememből. Nem Ő volt. És nem Gréta. Rápillantottam az Életfára. Szerettem volna megsimogatni, elmondani neki, hogy ne aggódjon, jövök még... de nem akartam hazudni neki.
Szerelmes vagyok Gödöllőbe, de minden sarkon Ő van, minden kocsmájában, minden megállóban emlékek rohannak le. Ez így nem megy. Nem tudok odamászkálni. Most nem. Még nem. És amúgy is. Nem tudok koncentrálni. Persze lehet, hogy ez a könnyebbik út, de elhalasztom a jövő félévet. Képtelen vagyok könyvet venni a kezembe. Vagy egyáltalán bármivel is foglalkozni ami nem Ő. Roppant nyálasan hangzik, de két pohár bor után engedtessen ez meg nekem:)

Csak egy kérdést kéne feltennem. Egy aprócska kérdést. Akarsz? Igen vagy nem? Tudom, hogy ha tudná, ha érezné a kérdés súlyát, akkor talán nemet mondana. Vagy igent. És akkor megkérdezném, hogy miért? Az együtt töltött időért? Vagy mert nem vagy boldog? Vagy mindkettőnket akarsz? Eszter azt mondta, nagyon haragszik rá. Haragszik, mert hagyja, hogy szenvedjek. És haragszik, mert úgy gondolja, hogy ha igazán boldog lenne, akkor nem érdekelné, hogy szenvedek vagy sem, nem törődne velem. Vagy talán pont azért nem törődne velem, mert belátná, hogy nekem szenvedés okoz a törődéssel. Szerinte gonosz aki szenvedni hagyja a másikat.
Én azt mondtam megvárom. Megvárom míg elmúlik a láng D.ből, s ő majd felhív egyszer, és elmondja, hogy mennyire egyedül van, hogy sírni fog, és azt akarja, hogy vígasztaljam meg. De ilyen nem lesz. Persze nem hiszem, hogy engem akar D. után. Talán boldogok maradéktalanul, csak engem szédít. Akkor tényleg gonosz. Vagy akaratgyenge. Vagy nem tudok jobb szót rá.

Ma a Gödöllői kirándulásom eredményeképpen bőgtem, aztán meg úgy dönöttem, nekem kell nemet mondani. Inkább véresre harapni az ujjaim, minthogy felhívjam. S mikor hív, sem felvenni, csak szépen megvárni, hogy elcsendesedjen minden. De akkor meg jön az email. Miért csinálod ezt? És ilyenkor tudom, hogy nem szeret már. nem vagyok fontos neki. Neki nem esik nehezére, hogy ne hívjon fel, vagy ne írjon emailt. És ilyenkor azt gondolom, egyféle kötelességtudatból foglalkozik velem. A szeretet már elmúlt...

Eh. Aztán felhívott délután. Szomorú volt a hangja. D. valami osztálytalálkozón volt, ő meg otthon ücsörgött. Nem is tudom miért volt szomorú a hangja. Csak azt tudom, egyszer még kiosztom D-t. Megmondom neki, hogy becsülje meg jól. Becsüljön minden percet amit vele tölt, mert csodálatos lány, még most, ennyi idő után is, tudom, hogy nekem is voltak elszalaszott perceim. És jól vésse az eszébe, hogy nagyon kell szeretnie Őt. Helyettem is. Mert megérdemli.