Annyira szeretem a viharokat. Tudom, sokan nem szeretik. mert vizesek lesznek, mert rádől egy fa a kocsira, vagy éppen a cserepet veri le a tetőről.. de én mégis szeretem. ilyenkor látszik, hogy mit sem ér az ember... hogy a természet felett áll, bármilyen óriási erőkkel is igyekszik uralma alá hajtani, az erdőket kivágni, a lápokat, mocsarakat lecsapolni, a mezőket felszántani, beépíteni minden kis talpalatnyi zöldet is. de a vihart... azt nem tudják kontrollálni. nincs olyan gép, eszköz, vagy erő, mely megállítaná. jaj csapna bele villám mindenbe, pusztítana el mindent, mely a természet ellen való...

megázunk... és? még egy hideg őszi napon is jól esik a zápor... igaz, az őszi záporok nem ilyenek mint a nyáriak.. azok gyöngédek, emlékeztetnek az elmúlásra, mint maga az ősz is. azok simogatóak, apró szemű, gyöngyesők... de ezek a nyári záporok, a nagy, ijesztő fellegekkel, a nagyszemű, csattanó esőcseppekkel. ezek az igaziak. kiültem az ablakba pár hosszú percre, és csak gyönyörködtem a villámokban. hallgattam a dörgést.

rájöttem, hogy szeretek egyedül lenni. nem úgy, hogy nincs senki akit felhívhatnék, vagy aki Rám gondolna, vagy azt mondaná, hogy hiányzott a hangod...:$ hanem néha kell az egyedüllét. most, hogy Zsolti elutazott pár napra, azt hiszem kiélvezem. beültem egy kád vízbe, meggyújtottam két gyertyát, csak néztem a gyertyalángot, hogy táncolt, közben dörgött az ég... hát mi ez, ha nem szórakozás?:-))) de magányos... az nem szeretek lenni...