Sokat bringáztunk, voltak pillanatok, mikor azt éreztem, hogy annyira boldog vagyok, mint az elején. Ültünk a Ligetben, sört kortyolgatva, és néztem őt, ahogy hunyorog a napfénytől. Olyan szép színe lesz a szemének, ha belesüt a nap... Olyan, mint a méz.
Voltunk Anyukájánál, az én anyukámnál, ott is aludtunk, mert öcsém nem volt otthon, évek óta nem aludtam abban az ágyban, pláne nem egyedül, nagyon jó volt.
Eltekertünk a Nagymamámhoz is, ott is beszélgettünk egy kicsit, eléggé elfáradtunk.
Aztán néha egy egy rosszabb beszólás vagy mondat után bőgtem egyet, aztán beszélgettünk egy nagyot a Lánchíd közepén.
Nem gondoltam volna, hogy anyukám azt fogja mondani Sz-nek, hogy ne hagyjon engem el. És azt sem gondoltam volna, hogy szóba kerül ez egyáltalán.
Azt mondja, hogy nekem jobb életre van szükségem, mint ez. Ez kamu duma persze, de nem tudom azt gondolni, hogy átver. Ha tényleg így gondolja, akkor miért nem hiszi el, hogy nekem jó ez így? Hogy én így vagyok boldog, hogy nem hiányzik semmi sem az életemből?
Ha viszont nem így van, és csak el akar távolítani magától, miért nem mondja, hogy elmúltak az érzései? Így nem merem elhagyni, mert ha tényleg az igazat mondja, akkor bátorításra és támaszra van szüksége, nem pedig arra, hogy elcuccoljak.
Azt szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen, és hiszem, hogy megvalósíthatom.
"Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok,
És azt hiszem, már észrevetted, a jó tündér sem én vagyok.
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák."
/Bródy: Mit tehetnék érted/
Utolsó kommentek