Ritkán szoktam hazudni...

A vicces felfogás szerint azért, mert nagyon rossz a memóriám, nem emlékeznék úgy sem, kinek mit is mondtam:-)

De tényleg... Iszonyú érzés hazudni valakinek... még egy ismeretlen embernek is, pláne ismerősnek. A szív összeszorul, alig tudom kinyögni.
Mégis rá vagyok néha kényszerülve. Azért hogy megvédjem magam, őt, a szüleimet, az öcsémet, a barátaimat... másoktól, a csalódástól, az élettől, magamtól... magamtól.
Apu megkérdezte, a legutóbbi sikertelen vizsgám után, hogy akkor csak ezzel meg a statisztikával vagyok elmaradva? mondtam, hogy igen... persze nem igaz. Őt most a csalódástól védtem meg, hogy csalódjon bennem. Hogy nem két, hanem legalább 10 vizsgával vagyok elmaradva... engem nem érdekel, majd megcsinálom. de ezt nem mondhatom neki. amúgy is... kiborító, ha egy tisztes, jól kereső családapa vagy, akinek van egy mintacsaládja, egy fia, házias felesége, és egy leszbikus lánya.

18 évesen kimentem Németországba, rögtön miután felvettek az egyetemre. Az utolsó nap, amit itthon töltöttem, tisztán él az emlékeimben. Előző estét a barátaimmal (és az akkori barátommal) töltöttem. Elmentünk napnyugtát nézni, kimentünk a tóra fürdeni (majd megfagytunk benne, és volt egy kis rendőrsztori is:), reggel elém jöttek kocsival, kimentünk a Szúnyogszigetre napfelkeltét nézni. Apu nagyon mérges volt rám, hogy velük vagyok. Mikor hazavittek, csak ő volt már otthon, öcsém elment suliba, anyu meg melóba.
Azt hiszem akkor vesztettük el végleg egymást.

Néha nagyon hiányzik, de már nem emlékszem rá, hogy milyen volt a kapcsolatunk, mikor még gyerek voltam, mikor még nem bonyolították túl az érzelmek. Csak arra emlékszem, hogy sok időt töltöttünk együtt, ő szívesen magyarázott nekem, sokat barkácsoltunk, és hosszú estéket töltöttünk a műhelyben. Szeretném megölelni, és elmondani neki, hogy mit jelent nekem Sz., hogy tudja, hogy megértse, és hogy elmondja miért lett ekkora szakadék köztünk.

Félek attól, hogy megöregszünk, és hogy egyre távolabb kerülünk egymástól.