Tegnap én voltam a világ legtapintatlanabb, bunkóbb embere és még el sem tudom mondani milyen jelzőkkel illetném magam....Ki kellene nőni ezt a csak magammal foglalkozást, időnként pedig olyan jól megy... Akkora hülye voltam komolyan, nem tudom minek hisztizek, időnként csak rám jön, és akkor is Sz.-en töltöm ki, miközben ő igazán nem érdemli meg...
Úgy volt, hogy tegnap találkozik D.-vel, én meg abban a hitben voltam, hogy tutira találkoznak, csináltam is programot. Aztán kiderült, hogy nem is volt megbeszélve, és D.-nek nem volt jó az időpont. Persze olyan délután 2 körül már rendesen görcsben volt a gyomrom. Én nem is tudom mitől félek. Attól félek, hogy a félelmeim miatt fog elhagyni, visszamegy D.-hez, akivel persze megint nem lesz jó neki, de ő biztosan nem olyan hisztis mint én, és ezért őt fogja választani... Teljesen bedilizek ebbe az egészbe.
És közben a legfontosabbat felejtem csak el, hogy csak ő van meg én, és a világon semmi sem annyira fontos, mint hogy egymással törődjünk. Annyira szégyellem magam...
Megyek megölelgetem, aztán irány a meló.
“A szerelem örömei mindig arányban vannak az elvesztésüktől való félelemmel.” (Stendhal)
“Ha egy félelmet szeretnétek eloszlatni, e félelem székhelyét a saját szívetekben keressétek, és ne annak a kezében, akitől oly nagyon rettegtek.” (Kahlil Gibran)
Utolsó kommentek