Cukorróka blogja

amikor anya lesz valakiből, az nem úgy történik, hogy megszületik a baba (esetemben ugyebár kiveszik)...

az is érdekes volt. már bent voltam a műtőben. iszonyú rideg és csupa idegen ember, az altatóorvos kedves volt, de többiek. pfff. és egy csomó tanuló orvos.

megkaptam az érzéstelenítőt, amitől világ életemben féltem. a gerincem. jaj. de ott, és akkor nem tűnt ijesztőnek. lefeküdtem, billegtették az asztalt. eltakartak. csupa zöld és fehér minden, plafonig csempézve... maszkos emberek. kesztyűk. kérdezgetnek. próbálnak beszélgetni velem. közben azon tűnődök, hogy ennek még nincs itt az ideje. mosolyog rám egy nő, és azt mondja: nemsokára kiveszik a kisbabáját.

villámként hasít belém: ÚRISTEN. mindjárt meglátom azt a kis lényt aki eddig bennem volt. persze, tudtam, mert rugdosott, meg láttam képeket róla. de mindjárt meglátom... pár másodperc. elviszik. lila volt. csak annyit láttam.

...

egy bő 20 perccel később kitolnak a folyosóra. csövek lógnak ki belőlem, kába vagyok a cucctól amit az a nő adott. T. ott áll, hófehér pólya a kezében, benne a lányunkkal.

kezembe adja.

nézem. lila, foltos. az orra éktelen nagy, iszonyú pukli rajta. azon agyalok, talán valami baja lehet? beteg? de nem merem megkérdezni. félek a választól. sírni szeretnék. szerencsém van, dolguk van a dokiknak, így még maradhatunk együtt egy kicsit. sír nálam. T. elveszi.

de lélekben nem akkor lettem anya.

a kórházban töltött napok meghatározóak voltak. kialakult a gondoskodás érzése a tehetetlen kis lény iránt. jöttek, látogattak, de valami furcsa lebegésben éltem abban a pár napban.

hazajöttünk a kórházból, és rokonok hadai. első nap. remek.

én csak nézem a lányom, ahogy alszik a pólyában békésen a kiságyában. sírok. annyira hihetetlen, hogy ott van...

valamikor az elmúlt hónapokban váltam lélekben is anyává.

nem lehet persze leírni, de megpróbálom. a mellkas környékén kezdődik, olyan szorongató, mint mielőtt elsírod magad. de melegség is egyben. mikor nézem ahogy alszik, legszívesebben felkapnám, és iszonyú erővel magamhoz szorítanám, mintha még mindig a részem lenne. persze mikor ébren van sem szereti. azt szereti, ha nézheti a világot. mikor minden színes és izgalmas, jaj nehogy már anya szorongassál, mikor nem látok semmit tőled!...

felemelem magasra. lenéz rám, vidáman rugdos a lábával a levegőben.. Lóci óriás lesz. és onnan a magasból mosolyog a kis fogatlan szájával le rám, a törpére. egyszerűen olyan magasságokban járok tőle, hogy azt leírni nem lehet.

az anyaság sok mindenre megtanít.

bár még az elején vagyok.

de az értékrendem, az időbeosztási képességem mind mind változik.

változok én is.

ezt a csodát mindenkinek kívánom, hogy élje át.