megkérdeztem ma T.-t, hogy "az az igazi menyasszony akinek már van ruhája?" mire azt válaszolta, hogy az az igazi menyasszony, akinek van vőlegénye...
végül is igaza van:)
ma belenéztem a tükörbe a kócos hajammal a fekete vállpántos melltartómmal (mert miért is vittem volna ruhapróbára amit a ruhához vettem), a félig lesült vállaimmal (isteni leszek a váll nélküli ruhában)... és A ruhában, A kesztyűben, nyaklánccal meg fátyollal ahogy kell, és egyszerűen nem kaptam levegőt (és nem a fűzőtől ám...). Anyukámnak ragyogott az arca, én pedig a legszerencsésebb lánynak gondolom magam már jó ideje (lassan két éve). Otthon lóg a ruha, a szobában ahol felnőttem, ott lesz mindenki aki igazán számít, több nem is kell, nem kellenek az álszentek meg az irigykedők, igaz néhányan hiányozni fognak, ilyen-olyan okokból, de a szívemben ott lesznek. és semmi nem fog elszakadni, és semmi nem fog vörösboros lenni (csak talán a kóla) és minden tökéletes lesz. és két hét múlva már máshogy fognak hívni, de már az sem érdekel, mert tényleg más leszek. feleség leszek, anya leszek, a legjobb emberrel a világon, akivel rohannak az évek, nem találom a féket, pedig behúznám, mert úgy érzem már ez az idő is kevés, talán vámpírnak kéne lenni, hogy még sokáig és együtt... és örökké...
iszonyúanrohadtulszerelmesvagyok.
és amikor szó volt a jövőnkről, én azt találtam mondani, hogy ennél, ami most van, kevesebb sose legyen, és akkor többet sem fogok kívánni...
Utolsó kommentek