Cukorróka blogja

Tegnap este hazajött. 8ra ígérte, ám pont 9re toppant be.
Homályos emlékeim vannak csak a tegnap estéről, tele könnyekkel, és fájdalommal. Azt mondta: Nem akarom már ezt.
Tiszta világos beszéd volt. Mégsem látom tisztán, és világosan a dolgokat. Azt mondta szeret. Nem egyszer mondta, százszor, ezerszer az este folyamán. Megesett egy csók is, meg kettő. Aztán szeretkeztünk is. Nem állítom, hogy a legszebb volt, hiszen sírtunk mindketten, de a legemlékezetesebb az biztos.
Alig bírtam elaludni, ő már régen szuszogott mellettem, én még forgolódtam és sírtam.
Azt mondta ma este már nem jön haza. Kérleltem, könyörögtem neki, hogy jöjjön. De nem. Talán jobb is. Talán nem fogok sírni... annyit.
Annyi butaságot beszéltem. Csak mondtam neki, csak mondtam, hátha kiböki az igazságot, hiszen érzem, hogy szeret, és mondja is, de mégsem magyarázza meg, hogy miért lök el magától. Persze tudom, hogy nem fogja, de mondtam neki, ha meggondolja magát, szóljon.
Gyerekes hülyeség, de reményt ad. Hátha...
Reggel megszólalt az ébresztője pontban 5kor. Kipattantak a szemeim, és csak hallgattam a kedves hangokat, ahogy járkál az előszobában, ahogy főzi a kávét. Aztán nem sokkal később kimentem, próbáltam nem ránézni. Az erkélyen megittam a kávémat.
Ekkor elment zuhanyozni, hallottam, hogy zokog a zuhany alatt. Leszedtem a tiszta ruhát - még kivasalom a pólóit mielőtt elmegyek - gondoltam.
Összeszedtem a mosnivalót, törülközőket, meg lehúztam az ágyneműt. Megkérdeztem, hogy ki kell-e már mosni a törülközőjét. Erre mondta, hogy az nem az övé, hanem az enyém... és megint sír.
Gyűlölöm mikor sír. Szeretném, ha soha többet nem kéne senki miatt könnyeket ejtenie.
Neki mindig csak nevetni szabadna, nem jó így ez a világ.
Félek az egyedülléttől, vagyis nem is attól, hogy nem lenne ő velem, hanem a gondolattól, hogy Ő egyedül van.
Hiszen annyira sérülékeny. Olyan sokszor fázik, olyan sokszor ...

Megfogadtam, hogy nem kínzom magam. pl. Ákost biztos nem hallgatok egy darabig. Tegnap este mikor szeretkeztünk az a dal járt a fejemben, ami a mi dalunk volt... hallottam Ákos hangját a fejemben, és iszonyatosan fájt...

"Minden most kezdődik el, ahogy dobban a szíved
Minden most kezdődik el, ahogy hinni sem mered,
nem ringatlak már soká, nem ringathatsz már soká
meneküljünk máshová, az ég fölé, a föld alá,
minden most kezdődik el, aztán úgyis menni kell
elfordul rólunk a fény, aztán nincsen több remény..."

Tegnap este annyira sírt. Hozzámbújt szorosan, remegett a teste. Azt mondta, bárcsak még ott lennénk a másik albérletben. Abban a kis szürke, sötét szobában. Ott még minden rendben volt. Ott volt Gréta, és ő és én.
És annyira szép volt minden.